Vasárnap délután Pestszentimrén, amikor a család együtt volt

Lakók mesélnek – történetek a régi XVIII. kerületből, 4. rész

A vasárnap reggel különleges csendje

A régi Pestszentimre egyik csendes utcájában a vasárnap reggeleknek egészen más hangulata volt, mint a hét többi napjának.

Nem hallatszott a munkába siető emberek lépteinek zaja, a kertekben sem kezdődött olyan korán a munka. A házak ablakai lassan kinyíltak, és a friss reggeli levegő összekeveredett a konyhákból kiszűrődő finom illatokkal.

A kis családi házban már kora reggel égett a tűzhely.

A nagymama gondosan készítette a vasárnapi ebédet. A nagy fazékban lassan gyöngyözött a húsleves, benne sárgarépa, fehérrépa, zeller és egy szép darab tyúkhús főtt.

A konyhaasztalon lisztes deszka állt, rajta a frissen gyúrt tészta várta, hogy vékony metéltté vágják.

– A jó húslevesnek idő kell – mondogatta a nagymama. – Azt nem lehet elsietni!

És valóban, a vasárnapi ebéd elkészítése szinte ünnepi szertartásnak számított.

Amikor megérkezett a család

Délelőtt tíz óra körül már mindenki készülődött.

A nagypapa felvette a tiszta ingét, a nagymama pedig elővette a szépen vasalt ünneplőruháját.

Az asztalra fehér abrosz került, közepére egy kis váza frissen szedett virággal.

A kredencből előkerültek a szebb tányérok és az ünnepi evőeszközök.

Aztán egyszer csak megnyikordult a kertkapu.

– Megjöttek a gyerekek! – szólt örömmel a nagymama.

Az udvaron már ott állt a fia és a menye, mellettük két izgatott unoka.

A gyerekek azonnal a nagymamához szaladtak.

– Nagyi, mit sütöttél?

– Hát mit gondoltok? A kedvenceteket!

– Almás pitét?

– Bizony, azt!

A konyhában már ott hűlt a frissen sült sütemény, amelynek tetejét finom porcukor borította.

A vasárnapi ebéd

Délben mindenki helyet foglalt a nagy családi asztal körül.

A nagymama először a forró húslevest tálalta, amelyben vékony cérnametélt úszott.

A nagypapa elégedetten kanalazta a levest.

– Na, ennek aztán van íze!

A főétel rántott hús volt petrezselymes burgonyával és házi savanyúsággal.

A nagymama mindenkit kínált, és mindig attól tartott, hogy valaki éhes marad.

– Szedjél még egy kicsit, fiam!

– Köszönöm, mama, már jóllaktam!

– Ugyan, egy ilyen kis darab még biztosan lecsúszik!

A gyerekek persze már a süteményt várták.

Ebéd közben megbeszélték a hét eseményeit. Ki hogyan boldogult a munkában, milyen jegyet kapott az unoka az iskolában, és hogy a kertben mikor érik meg a paradicsom.

Nem sietett senki.

A vasárnapi ebéd nem csupán étkezés volt.

Hanem alkalom arra, hogy a család együtt legyen.

A délutáni séta

Ebéd után a felnőttek egy kicsit megpihentek, a gyerekek pedig kiszaladtak a kertbe.

Később a nagymama elővette a kendőjét, a nagypapa pedig a kalapját.

– Na, indulhatunk egy kis sétára?

A gyerekek örömmel kapták fel a cipőjüket.

A család Egy meghitt, nosztalgikus történet a régi Pestszentimre családi hagyományairól és az együtt töltött idő értékéről.

A kertekben virágok nyíltak, a házak előtt idősebb emberek üldögéltek, néhányan pedig a kapuban beszélgettek.

– Jó napot, szomszédasszony!

– Jó napot! Szép időnk van ma!

A nagypapa időnként megállt, hogy néhány szót váltson egy régi ismerőssel.

A gyerekek ilyenkor türelmetlenül toporogtak.

– Papa, menjünk már!

– Mindjárt, csak még ezt megbeszéljük!

A séta végén néha betértek egy cukrászdába, vagy hazafelé vásároltak egy kis édességet.

Az unokáknak ez különleges élmény volt.

Nem kellett nagy ajándék ahhoz, hogy boldogok legyenek.

Elég volt egy közös délután.

A nagypapa régi történetei

Amikor visszaértek a házhoz, a nagypapa ki ült a kertbe.

Az unokák köré telepedtek.

– Papa, mesélj arról, amikor te voltál gyerek!

A nagypapa elmosolyodott.

– Hát, gyerekek, az bizony régen volt!

Aztán mesélni kezdett.

Elmondta, hogyan jártak iskolába, milyen játékokat játszottak, és milyen volt az élet akkor, amikor még sokkal kevesebb autó közlekedett az utcákon.

Mesélt a régi telekről, amikor a házakban kályhával fűtöttek, és a család esténként gyakran egyetlen meleg szobában gyűlt össze.

Az unokák kíváncsian hallgatták.

– És neked volt televíziód, papa?

– Amikor akkora voltam, mint ti, bizony még nem volt!

A gyerekek hitetlenkedve néztek rá.

– Akkor mit csináltatok esténként?

– Beszélgettünk, olvastunk, kártyáztunk, és néha csak hallgattuk a rádiót.

A nagypapa elmosolyodott.

– Tudjátok, akkor is volt sok örömünk.

Amikor elérkezett az este

A délután lassan estébe fordult.

A nap már alacsonyan járt, hosszú árnyékokat vetettek a kert fái.

A nagymama még egyszer megkínálta a családot egy kis süteménnyel.

Aztán elérkezett a búcsú ideje.

Az unokák megölelték a nagyszülőket.

– Jövő vasárnap is jövünk, nagyi!

– Gyertek csak, drágáim, várlak benneteket!

A nagymama még egy kis csomagot is készített.

Néhány szelet almás pitét tett bele, gondosan becsomagolva.

– Ezt vigyétek haza, majd jó lesz holnapra!

A család elindult, a nagyszülők pedig a kapuban állva integettek utánuk.

Amikor már nem látták őket, a nagymama halkan megszólalt:

– Milyen gyorsan elszaladt ez a nap!

A nagypapa bólintott.

– De milyen szép volt!

A vasárnapok emléke

Azóta sok minden megváltozott.

A régi családi házak egy része eltűnt, a kertek átalakultak, és a családok élete is más ritmusban zajlik.

Ma már gyakran nehéz összehozni a közös vasárnapi ebédeket.

A munka, a távolság és a mindennapi teendők sokszor közbeszólnak.

De amikor egy család mégis összegyűlik az asztal körül, valami újraéled a régi vasárnapok hangulatából.

A nagymama receptje alapján készült húsleves, az almás pite illata vagy egy régi családi történet ismét közelebb hozhatja egymáshoz a generációkat.

Mert az igazi érték nem az ünnepi terítékben vagy a gazdag ebédben rejlik.

Hanem abban, hogy együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk.

A régi pestszentimrei vasárnapok legszebb öröksége talán éppen ez: az együtt töltött idő emléke, amelyet sem az évek múlása, sem a változó világ nem vehet el tőlünk.

 

Tetszett a cikk?